Ha van olyan, hogy láthatatlan légió, meg láthatatlan kiállítás, akkor láthatatlan hősöknek is lenniük kell. Nekem például vannak is. Kapus, aki a gólt is védte, aki a legsúlyosabb löketeket is elnéző mosollyal pöccintette ki a léc alól, átjátszhatatlan védők, kiismerhetetlen összekötők és a kaput romba döntő, feltartóztathatatlan középcsatárok. Hősök, akiket sosem láttam. Csak egy hajszál választ el attól, hogy az ’akikről sosem hallottam’ kitételt is ideszúrjam, hiszen a magyar futball hagyományainak ápolása nálunk kimerül abban, hogy a névadó legnagyobb szégyenére olykor átnevezünk egy romhalmazt X stadionnak és korosztálytól függően aranycsapatozunk, albertezünk, nyilasizunk egy sort, azt is céltalanul.

Én nagyapám elbeszéléseivel kezdtem, aki az I. világháború alatt született, a másodikban megjárta a Don kanyart, mégis, a pokol szóról neki a váci katlan ugrott be, ahol falusi kiscsapat edzőjeként kettő-kettőt játszott a Bástyával. Nagy szó volt ez akkoriban, mint mondja. Később jöttek a különböző anekdotás könyvek, ponyvák, tanulmányok, propaganda kiadványok, szakkönyvek, visszaemlékezések, bármi, aminek a témához köze volt. Messze nem vagyok az aranycsapatig tartó korszak nagy tudora és szakértője, pusztán rajongója, de fontosnak tartom, vagy inkább örülnék neki, ha többen-többet tudnának a magyar fociról.

A sorozatban a XX. század első felének játékosaiból álló NST oldtimer válogatottat mutatjuk be – elsősorban személyes szimpátia, és nem játéktudás alapján. Később megpróbálunk kitérni olyan kérdésekre, hogy miért is a Fradi – MTK az örökrangadó, hogy minden idők legjobb magyar játékosa valószínűleg nem Puskás, hanem Orth György volt, hogy az ötvenes évekig a futball egyetemes fejlődését nagyban meghatározó edzőink voltak.

Saját környezetemből is tudom: egy napos hír, már nem is hír, meg egyáltalán, kik ezek az emberek, nem is tudtak focizni, haha, nézdmár milyen lassúak, az aranycsapat ma tizet kapna, aztán egyszer csak azt látom, hogy Mourinho, a mai futball egyik legjobb edzője 3-2-5-el (klasszikus aranycsapat felállás) rohamoz a Serie A-ban...


Az NST oldtimer válogatott kapujában:
Zsák Károly (1895 – 1944)
Becenév: Skaja
Klubja(i): „33” FC
Válogatottság: 30 (1912-1925)
Az év labdarúgója: 1913-14
Reinkarnáció: Iker Casillas & José Luis Chilavert

Zsák Károly
Skaját különösen kedvelem. Először is azért, mert nem volt teljesen normális. Kiegyensúlyozott, a családját rajongásig szerető férj, melegszívű, lelkiismeretes barát, de a pályán öngyilkos lelkületű hazardőr. Zsák szent őrültként, megszállottan őrizte a ketrecet, egy csorda kafferbivaly elé is kivetődött, vakmerő volt és önfeláldozó. Bal kezének gyűrűsujja az évek során többször is eltört, rengeteg problémája akadt vele, ezért inkább levágatta, hogy ne zavarja a védésben. Pályafutása végére csaknem lebénult a karja a vetődések és ütközések következtében levált vándorló csontszilánkok miatt, és csak ekkor szánta rá magát a műtétre, ami egyben visszavonulását is jelentette.

Zsák a budai 33 Football Club* (amit csak ’Harihárom’-ként szokás emlegetni) kapusa volt a század elején, ahonnan akkor sem igazolt el – a világ egyik legjobbjaként – mikor kiestek a másodosztályba.

Annyira szerette klubját, hogy 1927-ben, mikor az ellenfél ’a játékvezető két erősen vitatható ítélete nyomán’ 2-1-es vezetéshez jutott a kiesési rangadón, a feldúlt Zsák szünetben eszméletét vesztette, majd súlyos ideggörcs lépett fel nála, és kórházba kellett szállítani. Megkapó jelenet volt, amikor a tribün előtt hordágyon vitték el a magyar futball egyik legnagyobb alakját. A közönség – mintha parancsszóra történt volna – egyszerre talpra ugrott és szinte vigyázzállásban, néma csendben tisztelgett a magyar sport kidőlt hősének.

Zsák Károly minden idők legjobb magyar kapusának tekinthető. Atletikus, harmonikus, gyors, magabiztos, ráadásul játékában rengeteg ötlet, egyéni szín volt, messze megelőzte korát, és utódjaira is nagy hatást gyakorolt, mind páratlan kifutásaival, mind azzal, hogy a magyar bajnokságban közel negyven gólt lőtt tizenegyesből.

A korszak csodakapusának Zamorát tartották, így amikor 1925-ben a spanyolokkal játszottunk, a közönség egyértelműen kettőjük csatájaként könyvelte el a meccset. Állítólag, minden Zsák védést hangos ’Zamooora’ felkiáltás követett, a spanyol bravúrjai után pedig Skaját cukkolták a nézők. A meccset végül egy potyagól döntötte el, Zsák keze és lába között vánszorgott be egy erőtlen lövés. Saját bevallása szerint ezt sosem tudta megbocsátani magának, még akkor sem, amikor néhány év múlva Zamora Budapesten ugyanúgy járt, mint ő. 

Visszavonulása után jó néhány évvel, Európa Kupa meccset játszottunk az osztrákokkal Bécsben, a magyar kapuban a fiatal Gallina Károly (Nemzeti 23) állt, akiben nem volt nagy bizodalma a közvéleménynek, de Gallina imponáló magabiztossággal állt őrt a magyar háló előtt, csodálatosan védett. Nem lehet tudni, ki kezdte, de sokadig bravúrja után percekig kiáltoztuk: Zsák! Zsák! Zsák! A bécsi közönség csodálkozva figyelte, milyen új csatakiáltást találtunk ki. Amikor megértették, sok ezer osztrák torokból is harsogott Gallina Karcsi felé: Zsák! Zsák! Zsák! A legnagyobb magyar kapus nevével fejeztük ki neki hálánkat és elismerésünket.

Tartalék: Szabó Antal
Becenév: Tóni
Klubja(i): Hungária FC
Válogatottság: 41 (1932-1939)
Reinkarnáció: René Higuita

Tagja volt az 1934. évi, valamint az 1938-as világbajnokságon ezüstérmet nyert (Olaszország – Magyarország 4-2) csapatnak. Kivételes adottságai mellett bohém volt, a végletekig könnyelmű. Félpályás kifutásokkal, hangulatos cselezgetésekkel múlatta az időt, ha tehette, fejjel hárított a gólvonalon, sőt olyan eset is akadt, mikor egy hazai bajnokin egyéni akcióra vállalkozott a jobbszélső helyén, de – egyébként kiváló – beadását Titkos megaludta, hirtelen nem tudván feldolgozni az összekötő helyén vadul rohamozó Szabó Tóni látványát.

A magyar futball első, nemzetközileg is jegyzett kapusa Domonkos László (MTK) volt, aki nálunk is meghonosította a vetődés intézményét, és öklözések helyett igyekezett megfogni a labdát, őt hosszú ideig Zsák követte, majd Weinhardt (Vermes) Ferenc (Szombathelyi AK), Amsel (Angyal) Ignác (FTC) és Aknai (Acht) János (Újpest FC) nagyjából felváltva védett a válogatottban, egészen Szabó Antal felbukkanásáig. A negyvenes években Csikós Gyula (FTC) és Tóth György (Újpest) küzdött egymással, míg 1947. augusztus 20-án be nem mutatkozott Grosics Gyula (MATEOSZ). 
 

(utólagos betoldással meg kell még említenünk Platkó Ferenc (Vasas, Hungária) nevét, aki 1923-30 között a Barcelona kapusa volt, éppen a már említett Zamora utódjaként. Legtöbb sikere külföldi csapatokhoz kötődik, valószínűleg ezért, alig találni róla magyar forrásokat. Wikipédia oldala több nyelven is igen alapos, magyarul – surprise – egy szó sincs róla)
------------------

* = A Magyar Labdarúgó Szövetség alapító értekezletén (1901. január 8.) 13 csapat képviseltette magát:
1.    Budapesti Torna Club
2.    Posta és Távírda-Tisztviselők SE
3.    Magyar Atlétikai Club (MAC)
4.    Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC)
5.    Magyar Football Club
6.    Budai Ganzgyár Football Club
7.    Műegyetem Football Club
8.    "33" Football Club
9.    Ferencvárosi Torna Club (FTC)
10.    Budapesti Atlétikai Klub (BAK)
11.    Magyar Úszó Egyesület
12.    Budapesti Sport Club (BSC)
13.    Ganz Vagongyári Tisztviselők SE
 

A csapatok kivétel nélkül Budapesten működtek, és a főváros-vidék ellentét gyakorlatilag a mai napig konzerválódott. Nirnsee Gyula (Pozsonyi TE) volt az első, aki vidéki csapatból került be a válogatottba (kétszer 1904, 1907), de érzésem szerint legalább a harmincas évekig kellett várni, még a vidéki válogatottság elfogadott lett.